Szeretnénk jobban lenni. Érteni, miért történnek velünk újra és újra ugyanazok a dolgok. Jobb kapcsolatot, nyugodtabb életet, kevesebb konfliktust, több önbizalmat szeretnénk. Szeretnénk megtalálni önmagunkat.
És lehetőleg gyorsan.
Egy beszélgetés, egy felismerés, egy könyv, néhány jól megfogalmazott mondat – és jó lenne azt érezni, hogy most már tudjuk a választ.
Csakhogy az életünk valódi változásai ritkán történnek ilyen egyszerűen.
A felismerés fontos. Néha valóban egyetlen mondat elindít valamit bennünk. De a felismerés még nem maga a változás. A változás sokszor ott kezdődik, amikor azzal is hajlandóak vagyunk szembenézni, ami kényelmetlen.
Amikor nemcsak azt látjuk, hogy mit tett velünk a másik, hanem azt is, hogy mi hogyan voltunk jelen ugyanabban a történetben.
Ez talán az egyik legnehezebb része az önismeretnek.
Könnyebb azt mondani, hogy valaki bántott, becsapott, kihasznált, nem becsült meg, nem hallgatott meg bennünket. És lehet, hogy mindez valóban így történt.
De időnként el kell jutnunk ahhoz a kérdéshez is:
Én hol voltam ebben?
Lehet, hogy nem én okoztam.
Lehet, hogy nem én kezdtem.
Lehet, hogy a másik ember viselkedése valóban igazságtalan volt.
De lehet, hogy én maradtam benne túl sokáig.
Lehet, hogy nem mondtam ki, amit gondolok.
Lehet, hogy újra és újra átlépték a határaimat, én pedig hagytam.
Lehet, hogy féltem a konfliktustól.
Lehet, hogy azt reméltem, majd egyszer magától megváltozik valami.
Ez nem önhibáztatás.
Sőt, éppen ellenkezőleg.
Amíg mindenért kizárólag mások felelősek, addig a változás lehetősége is mások kezében marad. Amikor azonban felismerjük a saját szerepünket, valami fontosat visszakapunk: a lehetőséget arra, hogy legközelebb másképp döntsünk.
Természetesen vannak helyzetek, amelyekért semmilyen módon nem vagyunk felelősek. Egy gyermek például nem felelős azért, amit vele tesznek. A gyerekkori bántalmazásért, elhanyagolásért, traumákért soha nem a gyermek felel.
Felnőttként azonban már találkozhatunk ezek következményeivel. Olyan mintákkal, félelmekkel, kapcsolati működésekkel, amelyeket nem mi választottunk, mégis velünk élnek.
És itt kezdődhet el egy másik fajta felelősség.
Nem azért, ami történt velünk.
Hanem azért, hogy mit kezdünk vele most.
A coachingban sokszor éppen ezt a pontot keressük. Nem azt, hogy ki a hibás, hanem azt, hogy mi az, amire ma már van hatásunk.
A mediációban ugyanez két ember között történik.
Egy konfliktusban természetes, hogy mindkét fél a másik történetét látja erősebben. Azt, amit a másik mondott. Amit nem tett meg. Amit rosszul tett. Amit már százszor elmondtunk neki.
A fordulat sokszor akkor következik be, amikor valaki egy pillanatra nem a másikat vizsgálja, hanem saját magát.
Mit tettem én?
Mit nem tettem meg?
Mit nem mondtam ki?
Hol nem húztam határt?
Hol nem hallottam meg a másikat?
Mit tehetnék most másképp?
Ezek nehéz kérdések.
És nincs hozzájuk gyors megoldás.
Mert a valódi változásnak van munkája. Néha fájdalma is. Van benne bizonytalanság, visszalépés, ellenállás és újrapróbálkozás.
Sokszor szeretnénk mindezt megúszni. Egy módszerrel, egy mondattal, egy újabb tanfolyammal vagy egy újabb „hogyan változtasd meg az életedet” ígérettel.
De talán nem mindig újabb választ kell keresnünk.
Néha inkább végig kell mennünk azon, amit már felismertünk.
Át kell küzdenünk magunkat a saját korlátainkon – és néha azokon a korlátokon is, amelyeket mások állítottak körénk.
Ez nem mindig látványos.
Néha a változás csak annyi, hogy valaki először mond nemet.
Először mondja ki, mire van szüksége.
Először nem akarja mindenáron megmenteni a másikat.
Először vállalja fel a konfliktust.
Vagy először meri azt mondani:
Ebben nekem is volt szerepem. És most már szeretném másképp csinálni.
Talán ez az önismeret egyik legfontosabb pontja.
Nem az, amikor minden kérdésünkre választ találunk.
Hanem amikor már nemcsak azt kérdezzük, hogy
„Miért történt ez velem?”
hanem azt is:
„Mit tudok én innen továbbvinni?”
A coaching és a mediáció sem tudja helyettünk megtenni ezt az utat.
De segíthet abban, hogy tisztábban lássuk, hol állunk rajta.
Vélemény, hozzászólás?